Az Erzsébet-kultuszt elemző cikkünk második részében az annak kezdeteivel kapcsolatban fennálló kérdésekre keressük a választ. Jegyessége idején ugyanis már megmutatkoztak személyiségének főbb "magyarnak" mondott jegyei, így a lázadás szellemisége, és a korlátokat elutasító szabadságszeretete, amely jellemvonásaiban később már magyar analógiákat véltek felfedezni.

A császári pár 1854. április 24-i esküvőjét kedvezmények sora követte, amit utólag Erzsébetnek tulajdonított a köztudat. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a császárné nem rendelkezett politikai befolyással, sőt az udvarban nem is tájékoztatták az eseményekről. Erzsébet népszerűségének növekedéséről, illetve Zsófia főhercegasszonnyal való viszonyának elmérgesedéséről, továbbá legendás szépségéről viszont a magyarok is tudomást szerezhettek. Ennek ellenére - a kötelező alkalmakat kivéve - az ország birodalomban betöltött szerepe miatt Magyarországon nem foglalkoztak a császárné személyével. Az 1857-es magyarországi körúton felcsendülő szólamok mögött az etikett előírásainak megfelelő udvariasságon túl még nem volt mélyebb tartalom. Az uralkodópár fogadtatását a rangjuknak kijáró tiszteletadás határozta meg, amelyet a későbbi értelmezések igyekeztek úgy felnagyítani, hogy e mozzanathoz köthető a királyné mítoszának kialakulása is. Erzsébetet ekkor mint nőt fogadták, és a hódolat nem a császárnénak, hanem a szépasszonynak kijáró tisztelet volt. Ferenc József feleségének császárnéi pozíciójából következően meg kellett ismerkednie a birodalom népeinek nyelvével is, és ebbe a folyamatba illeszkedik, hogy a csehet követően magyarul kezdett tanulni. Ebben persze a bizonyítási kényszer mellett az udvarral való szembenállás is szerepet játszhatott, illetve a magyarnak "titkos nyelvként" való használatával környezetétől is elkülönülhetett. A császárné és a magyarok viszonyának alakulása az 1860-as évek útkereséseibe illeszkedett, amely révén cselekedeteit egyre inkább a magyarok iránti figyelemként kezdték értelmezni. Erzsébet rendszeres magyartanulása 1863-ban indult meg, az áttörést azonban az 1864-es év hozta meg, amikor felvették mellé Ferenczy Idát, akinek felbecsülhetetlen hatása volt a királyné alakjának mitizálásában. A kultusz kialakulásának döntő mozzanata 1866 nyarára tehető: az uralkodó és a megegyezést kereső magyar politikai elit szándékai és reményei a leendő királyné személyében kapcsolódtak össze, amikor a vesztes königgrätzi csata után Budára érkeztek. Erzsébet ekkor magyarországi tartózkodása során a vezető politikusoknak köszönhetően egyre népszerűbbé vált. A korabeli magyar nyilatkozatokat kultikus beállítódás uralta, amelyből a császárné kiválósága bontakozott ki, és ez indokolta a megnyilvánuló hódolatot is. Kultuszának meghatározó eleme a kiegyezés folyamatában betöltött szerepe lett, amelyet az egyik legnagyobb, az ország irányában tanúsított tettének minősítettek. Ebben a magyarok iránti gondoskodó szeretetének megnyilvánulását vélték felfedezni, míg férjéhez írott leveleiből a dinasztikus érdekek hangsúlyozása bontakozott ki. Nem utolsósorban pedig személye által az uralkodó családot is sikerült elfogadottabbá tenni a köztudatban. Erzsébet politikai befolyása helyett a magyaroknak be kellett érniük az általuk "politikai" megnyilvánulásként értelmezett gesztusaival, amelyek között kiemelt fontossággal bírtak a nemzet nagy halottai ravatalainál tett tisztelgései. A későbbiekben szeretett csendben visszavonulni magyarországi látogatásai során, így a magyarokkal való kapcsolatát is meghatározta személyes kényelme. E jelenséget azonban a látni kívánt kép szellemében eltúlozva, a magyarság és hazája iránti "végtelen szeretetként" értelmezték. A kultuszban új szakaszt a királyné halála (1898. szeptember 10.) hozott. Erzsébet élettörténetét egészen addig lényegében a magyarokkal való kapcsolatára szűkítették le, amelyben erkölcsi értékekre és egyszeri politikai tettére hivatkoztak. A merényletet követően lényeges módosulások nem mutathatók ki, inkább csak finomodásról, a szakrális és éteri magasságokba emelés hangsúlyosabbá válásáról beszélhetünk, amely természetes folyamatnak tekinthető a már elhunyt személyek esetében. A megteremtett "valóság" fenntartásának legfontosabb eszközei az intézményesült formák, a szoboravatások és ünnepélyek voltak. Erzsébet személyének elutasítása szinte elképzelhetetlenné vált, mivel a királynét mindenki számára elfogadható általános erkölcsi értékek emblematikus figurájává tették. E kultusztörténeti korszak egészen a 20. század közepéig tartott, az első világháborút követően pedig magától értetődően egy "csendesebb" periódus következett. Megítélésének a 20. század második felében bekövetkezett változásai a Habsburg családhoz fűződő szoros kapcsolatából következtek. Forrás : Vér Eszter Virág - Terra Recognita Alapítvány